A Szalvatoriánus Rend története

A szerzetesrend léte azon a karizmán alapszik, melyet a Szentlélek ad az egész Egyháznak egy kiválasztott ember – a rendalapító által – azért, hogy gazdagítsa a hívő közösség életét és járuljon hozzá az emberek lelki fejlődéséhez. Ezért egy szerzetesrend története szorosan össze van kapcsolva az alapítója élettörténetével, sőt éppen belőle veszi kezdetét.

Jordan Ferenc már fiatal korában kezdte érezni a Szentlélek hívását és ihleteit. Inasidejében ő, tanulmány útját jaró, fiatal hívő ember, találkozott az őt meglepő világgal – lelkileg szegény emberek világával, akik gyakran saját hibájukon kívül nem ismerték meg vagy rosszul ismerték meg az Istent, és nem szerették, nem bíztak benne. Ez a tapasztalat sürgető hívásként hozzájárult a döntéshez, hogy pap legyen.

Már kispap korában sokat szomorkodott amiatt, hogy Jézus Krisztust olyan kevéssé ismerik, fogadják el és szeretik. A szeminarista indíttatva érezte magát, hogy bármilyen áron is, ismertté tegye az egy igaz Istent: „Ne könnyezz azért – írta – ha e világnak gyermekei üldöznek; sírjál inkább amiatt, hogy nem ismerik az Urat” Imádságában így kiáltott fel: „Atyám, nézd… nem ismernek Téged. Uram, mentsd meg őket… lelkem szomjazik a Te dicsőségedre és a lelkekre”. Pár évvel később, 1878. július 21-én Johann Baptist Jordant pappá szentelték.

1880-ban Páter Jordan több hónapot töltött a Szentföldön. Feltehetően július 4-én, a Libanon hegyén, megrázó lelki élményben volt része. Amint „végigtekintett a Szentföldön, egyszerre tudatára ébredt, hogy szerte a világon milyen nagy a vallási ínség”; és mélyebben, mint valaha, lelkébe hatoltak az Írás szavai: „Az az örök élet, hogy ismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17, 3). És bensőjében akkor született meg a válasz: „Igen, ó Isten, a Társulat hirdetni fog Téged és a Te egyszülött Fiadat”. A Szentlélek indítására született gondolat ettől a perctől kezdve minden nehézség ellenére erősödött és növekedett benne.

Jordan eredetileg nem akart új rendet vagy kolostort alapítani. Az elsődleges célja az Egyház megújítása volt. Ehhez segítőket keresett – papokat és világi hívőket egyaránt. Terveibe bevonta még a gyerekeket, a családokat és a társadalmi egyesületeket is, valamint az összes felhasználható és rendelkezésre álló erőforrást. Elképzelései szerint munkája különböző szinteken – fokokon – szerveződött.

Az első fokhoz azok tartoztak, akik fenntartás nélkül csatlakoztak hozzá és a munkájához. Letéve a szegénység, a tisztaság és engedelmesség fogadalmát, nem kellett szükségképpen elhagyniuk állasukat, s nem kellett feltétlenül belépniük kolostori közösségbe sem. Azt viszont elvárta tőlük, hogy készek legyenek követésére, bárhová is hívja őket.

A második fok művelt személyekből állt, akik helyzetükből adódóan különös módon tudtak hatni az Egyházra, a világra és a társadalomra. Jordan itt mindenekelőtt a tudósokra, akadémikusokra és művészekre gondolt, de ide számította az újságírókat is. A sajtóban különleges lehetőségeket látott.

A harmadik fokon tag lehetett bárki, aki kész volt keresztény módon élni és lehetőségeinek, adottságainak megfelelően támogatni Jordan munkáját. Jordan sok nagylelkű segítőre talált és mindig akadtak barátok és jótevők, akik anyagilag támogatták alapítását. Ezek nem ritkán a társadalom szerényebb rétegeiből való emberek kis vagyonukat is készséggel megosztották. Jordan mindig nagyon hálás volt nekik a legcsekélyebb adományért és segítségért is.

A társaság alapítása dátumának 1881. december 8.- át tartjuk, amikor Jordan Ferenc az első társaitól fogadta a tisztaság, a szegénység és engedelmesség ígéretét, ezáltal befogadva őket a mozgalom első fokába. Ez az újonnan megalakult egyházi mozgalom az Apostoli (később Katolikus) Tanítótársulat nevet kapta.
Az apostoli szellem volt az, amely megtartotta a Társaság különböző ágait és az egésznek lelket, lendületet adott. Jordan minden embert apostollá akart tenni. Csillapíthatatlan apostoli tenniakarás lakozott benne, és követőitől ugyanezt a lelkes odaadást várta el.

Az első tapasztalatok és az Egyház tanácsai rávezették őt arra, hogy a műve megmaradása és fejlődése érdekében az apostoli mozgalmát szerzetesrenddé alakítsa át. Ez 1883. március 11-én, Virágvasárnap történt, amikor a Szent Péter bazilikában letette az első szerzetesi fogadalmát, és a Keresztről nevezett Ferenc nevet vette fel (eredeti neve Johann Baptist Jordan), és szerzetesi ruhába öltözött.

Nem sokkal később Jordan Ferenc a Társaság női ágát is létrehozta Therese von Wüllenveber bárónővel együttműködve.  Therese von Wüllenveber 1882. szeptember 5-én a fogadalmak letételével az Apostoli Tanítótársulat tagjává lett. 1888-ban Jordan Ferenc atya meghívta őt arra, hogy a Szalvatoriánus rend női ága élére álljon. Therese a meghívást elfogadta és még ugyanabban az évben Róma közelében lévő Tivoliban jött létre az első női szalvatoriánus közösség. Az Isteni Üdvözítő Nővérei Kongregációjának társalapítónője az „Apostolokról nevezett Mária” nevet kapta. Mária anyát 1968-ban boldoggá avatták.

1893-ban a Szerzetesrend az új és végleges nevet kapta. Az „Apostoli Tanítótársulat”, „Katolikus Tanítótársulat” helyett a Societas Divini Salvatoris, az Isteni Üdvözítő Társasága nevet vette fel, mely kifejezte a Rend célját és lelkületét, mely Jézus Krisztus, a világ Üdvözítője szavain alapszik: „Az az örök élet, hogy ismerjenek Téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17, 3).

A Szerzetesrend gyorsan fejlődött. 1883-ban indult a szerzetesi képzés, sok fiatal csatlakozott Jordan atyához, hogy az ő karizmája szerint hirdessék az üdvösséget. 1884-ben a Társaságnak 17, egy évvel később 32, 1889-ben pedig 152 tagja volt, köztük papok, testvérek, kispapok, novíciusok és jelöltek.

Kezdettől fogva a Társaságnak nemzetközi, missziós jellege volt, mely a tagok összetételében és a tevékenység ágaiban mutatkozott meg. 1890-ben az Egyház a szalvatoriánusok gondjába bízta az első missziós területet: Assam tartományt Indiában. Jordán atya 1892-ben házakat nyitott az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztriában. Ezt követte 1893-ban Ecuador-Columbia, 1894-ben Svájc, 1895-ben Csehszlovákia, 1896-ban Brazília, 1889-ben Magyarország, 1900-ban Belgium, Lengyelország és Jugoszlávia, 1901-ben Anglia és 1915-ben Németország.

Jordan Ferenc atya már fiatal korában érdeklődött a magyar nép, kultúra és nyelv iránt is. Erre  bizonyítékot a római szalvatoriánus anyaház levéltárában találunk – ez egy jegyzetfüzet magyar nyelvtannal és szavakkal, mely segítségül volt Jordan atyának a magyar nyelv tanulásában.

A magyar szalvatoriánus közösség alapítása egy látogatástól kezdődött, melyet Dessewffy Sándor csanádi püspök tett az Alapító atyánál Rómában 1893-ban. A püspök meghívta a szalvatoriánusokat a saját egyházmegyéjébe. A meghívásra válaszolva Jordan atya a csanádi egyházmegyébe küldte fiatal Frydolin Cichy atyát. Három évig Cichy atya a lelkigyakorlatok és előadások által ismertette a szalvatoriánus karizmát Magyarországon. 1898-ban Dessewffy Sándor püspök a szalvatoriánusok gondjára bízta a Temesvár közelében lévő Mehala templomát. Ugyanebben az évben az Alapító létrehozta a szerzetesi közösséget, melybe Frzdolin Cichy, Angelicus Bugiel, Paulin Wróbel atyák és  Cyriacus Bauer testvér tartoztak.

Az első világháborút követő trianoni szerződés után Mehala Románia területén találta magát. Később Temesváron egy új szerzetesi központ létesült, mely önálló rendi egységgé lett (román altartomány – 1951).

Magyarország mai határain belül a szalvatoriánus szerzetesek újra 1998-ban kezdtek működni. Eleinte Sződligeten, egy évvel később Galgahévízen, a váci egyházmegyében, létre jöttek első közösségek.

Jelenleg közel 1200 szalvatoriánus szerzetes hirdeti az evangéliumot a világ mindegyik földrészén és 38 országában az egyetemesség szellemében, ami kényszeríti őket arra, hogy szüntelen figyeljék az idők jeleit, és így hirdessék az Üdvözítő üzenetét, hogy érthető és boldogító lehessen minden kor emberének.